Kedves Olvasó, üdvözöllek.

Ez a köszöntés kicsit olyan, mintha a helyi italboltban honoló Pista bácsi mondaná a reggeli kevert elfogyasztása, és az állatok ellátása után. Leszögezem, ha gyenge a lelkivilágod, kérlek most hagyd abba, mert erősen a földművelés mentén fogunk haladni. Mivel Németország egyik legagrikultúrálisabb tartományában, Baden-Württembergben töltöm napjaim önkéntesként, érthető ha kicsit átlengi a frissen borotvált tehenek vagy a havon barnult tojások illata az írásaim.

Na de. Először is bemutatkoznék: Kingának hívnak, jelenleg aktívan erősítem a –tejóÉg- 27 évesek  táborát, túl vagyok már a társadalom által elvárt normatívákon - tanultam,dolgoztam,panaszkodtam, házasságugyanmár- és a döntésen: külföldre megyek. Miért a korommal kezdem és miért érzem fontosnak megosztani Veletek a  történetem? Hogy miért ezt a címet és profilképet választottam? Tudja a bánat, de azt igen, hogy az álmaink megvalósítása nem köthető a személyi igazolványunk érvényességéhez, mint ahogy az öltözködésünkhöz sem. Vivát Cartoon Network és Disneyland!

Mert hiszek abban, hogy mindennek OKA és ÁRA van, és abban, hogy egy nüansznyi humorérzékkel elviselhetőbb az élet. Akkor is, amikor úgy érezzük: lefőtt a kaffééé, nincs tovább, na most felkelek és hazamegyek, oldjátok meg. Korábban írtam már blogot a transzformációmról, az életigenlésről, a "szeressük egymást gyerekek"-ről, a sikeres csatlakozásomról a társadalom hasznos munkavállalói rétegéhez, vagy a sportról, ami visszahozott az életbe. Ez a blog azonban egy kicsit más lesz: kicsit internesönel, kicsit ópenmájnd, kicsit …specle.

Sokat gondolkodtam mi kellett ahhoz, hogy Németországba költözzek, 180 +/- 360 fokos irányt véve az életemmel. Mondjuk kell egy büdös nagy csalódás, vagy pár évnyi kínlódás a banki hitelek karmai között, vagy hogy rohadtul mennél már világot látni  és milyen sikerélmény az, amikor egy tudatlan külföldinek elmagyarázod külföldiül, hogy az nem a női wc és nem, nincs papír, de mossámá’ kezet. Amikor ezt februárban felismertem, éreztem, hogy ott valami nagyon eltaknyált, tény, hogy szerettem volna már eltipródni és kicsit egyenesbe jönni olyan nagyvilági wumenként.

Na oké külföld, de mégis hová? Mit? Hogyan? Mennyiért és meddig? Ja és miből? Azért az fontos. Halljuk a sztorit gyakran, hogy egy gatyával bevette valaki a világot, ne higgyük el. Kamu. Pénz, zsebkendő és szemcerka mindig legyen nálunk. Szóval. Ezek jártak az agyamban, egészen addig a három napig, amíg el nem dőlt: EVS önkéntes leszek. Mivel mindig is gyatra volt az angolom, evidens, hogy Németországba megyek J Ó igen. Meglátni és megszeretni, na meg sprechen Sie ein bisschen auf Deutsch. Na, ez volt az én esetem az erbachi iskolacentrummal! Elsőre elég meredek volt az ötlet, hogy mérnök Jóskagyerekként kell wellness-kapálnom a tankertben, vagy szkafanderben főznöm olyan ipari ételeket, amelyekről először azt gondoltam női csizma márkák. Nem mondom, hogy az utóbbi két hónapban profivá avanzsáltam, de simán felrotálok egy kertet, közben már simán leveszek mellel egy fánglit, ha odarottyan a Braetenzossze.

Ennyit az okokról. De beszéljünk egy kicsit erről az önkénteskedésről. Elsőre furcsálljuk, sőt jó magyar szokás szerint még hülyének is nézzük Csórikámat, amiért kvázi „ingyen dolgozik” valamely droidgyárban. Most gyújtom a pilácsot kérem, Csóri –jelen esetben szerény személyem- üzeni, hogy baromi elégedett a kinti életével ! És miért?

A következő bejegyzésekből minden szépen ki fog derülni. Addig is csókoltatlak kedves Olvasó, kérlek pihenjünk, hiszen holnap megint GDP-t kell lapátolnunk.

Pumi.

Megosztás a facebookon